Régen volt már olyan filmes élményem, ami hatására kíváncsi voltam a könyvre is. A The Maze Runner című film viszont annyira felkorbácsolta az érdeklődésemet, hogy nekiestem a könyvnek is. Főleg, mivel tudtam, hogy ez egy trilógia lesz, én pedig csak az első könyv történetét ismerem. Előzetesen csak annyit, hogy régen volt ilyen élményem.
A filmről
A film nekem tetszett. Ne kérdezzétek miért, mert a könyv elolvasása után nagyon átértékelődött bennem a filmben látott történet. Ennek ellenére szerintem kifejezetten hangulatosra sikeredett. A hatalmas falak közé zárt rét hangulata nekem teljesen átsugárzott a képernyőn. Bár a szereplőket alakító színészek teljesen ismeretlenek voltak, mégis a rejtélyektől teli cselekményt számomra hitelesen és jól játszották el. A film képi és hangulati világa is gyökeresen megváltozik akkor, amikor a labirintusban játszódik a cselekmény és a film a végső nagy csatába megy át.
Az átlagos történet mégis a végével nyert meg engem. Annyira egyszerű és hétköznapi „menekülős” filmnek tűnt, hogy nem is gondoltam, hogy valami igazán szövevényes és bonyolult dolog lehet belőle. Pedig a vége pontosan ezt sugallta. Ez pedig átértékelte bennem az előtte látottakat is. A kíváncsiság pedig addig furdalt, hogy utánanéztem, és láttam, hogy ez egy trilógia lesz. Így ahelyett, hogy megvártam volna a következő filmet úgy voltam vele, hogy én ezt elolvasom.
A történetről
Mindig igaz, hogy a könyv sokkal jobban kifejti a történetet, de ez az Útvesztő esetében talán még inkább igaz volt. Cselekmény alapjaiban nagyon hasonlított a könyvbelire, de nagyon fontos események és „képességek” kimaradtak. Például a telepatikus kommunikáció a két fontos főszereplő között. Ez főleg a további könyvek cselekménye és bonyodalma miatt lesz fontos. A film után a könyvet olvasni kifejezetten érdekes volt. Sokkal mélyebb és részletesebb betekintést kap az ember a szereplők életébe és abba, hogy mit miért tesznek vagy tettek. Viszont nézzük alapvetően miről is szól ez a történet. Főhősünk egy földalatti felvonóban ébred, ami egy tisztásra viszi, ahol fiatal fiúk várják. Gyorsan kiderül, hogy időről időre mindig érkezik valaki a felvonóval, viszont érkezés után senki sem emlékszik semmire. Az évek óta ott lévő fiatal emberek igazi társadalmat építenek, amiben mindenkinek megvan a funkciója és a saját teendője. A legizgalmasabb és legveszélyesebb kaszt viszont a Futároké. Ők hagyják el a tisztást és futnak ki minden nap a hatalmas falakból épített labirintusba a kiutat keresve. Thomas a főhős is érzi magában, hogy ez a neki való feladatkör. Persze minden megváltozik, és összeomlik, amikor megérkezik váratlanul az utolsó személy a tisztásra. Egy fiatal lány. Egy üzenettel.
Hivatalos ismerető
Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.
James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.
„Üdv a Tisztáson!”
