Talán csak túl öreg vagyok, vagy talán túl empatikus, de mostani túrám is írásra késztetett. Tavaly is voltam Münchenben, tavaly is ugyan ezt a családot, és hasonló időben és körülmények között látogattam meg. Viszont úgy vettem észre magamon, hogy egyre nagyobb hatással van rám, ha kicsit kimozdulhatok és új dolgokkal találkozhatok. Így akármennyire is “a tavalyi dolgok ismétlése” volt ez a kirándulásom, akkor is rengeteg dolgot tudok lejegyezni erről a kirándulásról is.
Utolsó látogatás a kis házban
Magáról az útról nem tudok sok mindent mesélni. Ahogy eddig is, minden rendben ment, pontos volt, kényelmes és szupergyors. Viszont nagy meglepetésemre, amikor megérkeztem a bérleményükbe, újra fedezhettem fel mindent, mert minden máshogy nézett ki. Bútorok cserélődtek, szobák funkciója alakult át. Ez nem is meglepő, ha az ember több száz négyzetméteren élnek és időmilliomosok, de Sanyiékra egyik sem jellemző. Először éreztem és tapasztaltam meg a magyar praktikát a hétköznapokban. Ezek után tudtam meg, hogy valószínűleg utoljára voltam ebben a házban, mert hamarosan teljesen kinövik az eddigi lehetőségeket. Pont ezért vagyok izgatott, hogyan is fognak egy másik (valószínűleg nagyobb) otthont majd berendezni.
Kirándulás
Sajnos a tavalyi látogatásomkor eléggé rossz idő volt, így minden kinti programot át kellett szervezni. Most is kifejezetten hideg volt (a vonatúton sokszor láttam havas tájakat), de a nap sütött és felhő sehol sem volt. Ezért neki is indultunk meghódítani Augsburg-ot. Bár viszonylag messze volt, ennek ellenére megérte a kaland. Egy igazán csinos, nagyvárosi hangulatba csöppentem bele. A belváros tiszta térkő volt, minden pad, fa, vagy szökőkút nélkül. Emberek viszont hömpölyögtek rendesen az utcákon.
Ha már ott voltunk akkor elmentünk az ottani állatkertbe is. Meglepetésemre tele volt családokkal. Az igazi kisgyerekes, babakocsit tologató családok cikáztam a különböző ketrecek és terráriumok között. Nem volt életem legnagyobb állatkertje, de egy kisvároshoz képest nagyon szép felhozatal volt állatokból, az állatkert pedig kifejezetten jó állapotban volt és tartalmazott modern megoldásokat.
A fiúk
Mostani alkalommal is nagy hatással volt rám a család két gyermeke. Tavaly Mátéról ámuldoztam, most viszont a kisebbikről Norbertről írnék többet. Idén ugyanis már olyan nagy lett, hogy ténylegesen lehetett vele interakcióba kerülni. Persze egy két éves gyerektől nem vár sokat az ember, de már jött-ment a saját lábán, dolgokat hozott, és megértette ha szólt hozzá az ember. Ez számomra furcsa volt először, hogy érti amit mondok neki, de válaszolni nem válaszol. Úgyhogy gyakran sürgölődött felém és haverkodott velem. A katarzist akkor értük el, amikor a sulinál együtt fociztunk. :-) Mindenképp édes egy teremtés.
Persze Mátéról sem akarok megfeledkezni. Ő továbbra is egy csodafiú a szememben. Viszont még tavaly sok dologban mi is ismerkedtünk egymással, és megörültünk, hogy bizonyos érdeklődési körünk hasonló, így idén erre alapozva előjött, hogy én azért csak egy teljesen más évjárathoz tartozom. Amivel nincs is semmi gond, de semmiképp sem tudok egy kompetens játékostársa lenni egy általános iskolás srácnak. A mostani alkalommal sokszor éreztem, hogy nem vagyok képes lépést tartani az ő gondolkodásával, és játékütemével. (Arról már csak zárójelesen emlékeznék meg, hogy Forza-ban úgy elpicsázott az apukájával együtt, hogy szavak nincsenek rá!)
Képregény
Jó szokásomhoz híven, összegyűlt annyi kép a három napos kirándulásról, hogy érdemes lett összeállítani egy képregényt. Ezzel szeretnék külön köszönetet mondani az Ábrók családnak, hogy ott lehettem, és élvezhettem a finomabbnál finomabb ételeket is italokat. Plusz, hogy velük tölthettem egy újabb felejthetetlen hétvégét.
