A hosszú hétvégét napozással és strandolással töltöttem. Oly annyira, hogy gyakorlatilag szénné égtem. Ennek ellenére sem éreztem úgy, hogy lenne értelme Pünkösd hétfőn itthon ülni. Zsuzsi kollégám már régebben feldobta az ötletet, hogy érdemes lenne kipróbálni a várost kettészelő folyón egy sétahajókázást. Mivel Dana a családjával már egyszer kipróbálta, így úgy gondoltam érdemes lenne szervezni egy kirándulást. A hat fős kis csoport neki is indult a hőségnek késő délelőtt.
Mondanom sem kell, hogy András és én voltunk az utolsók, akik a találkozóponthoz értünk, és szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy miattunk késte le mindenki a villamost. Mivel nem kívántunk negyed órát várni a ünnepek miatt ritkított járatokra, alternatív útvonalon, egy nagyszerű buszt, és metrót vettünk igénybe. Valami csoda folytán Zsuzsival a városban még időben futottunk össze, és körülbelül itt ért véget a megtervezett útvonal.
Lesétáltunk a partra, és már itt kétségbe estünk, hogy hova is kell mennünk. Némi séta után csak meglett a hajó és a pénztára is. Megvettük a jegyet, majd a jegyiroda melletti kis bisztróba tértünk be felfrissülni. Mondanom sem kell, hogy a pincérünk magyar volt. Mit magyar! DEBRECENI! Kicsi a világ.
A Hajókázás
Az indulás előtt pár perccel értünk fel a hajóra, és a maradék tetőtéri helyeket foglaltuk el. Eddig is melegünk volt, na de ott! Ennek ellenére tele volt a hajó. Elindultunk először keleti irányba, majd Frankfurt határához érve visszafordultunk, és onnan mentünk a nyugati végéig a városnak. A hajón hangosbemondó informált bennünket a balra, jobbra látható épületekről. Németül és angolul is. Persze a lényeg itt is a hatalmas épületek voltak. Többet ismertünk már, sokat viszont most tudtunk meg, hogy mi is igazából.
Természetesen a munkáltatónk leendő épülete mellett is elhaladtunk. Hihetetlen robusztus az épület, de erre majd úgy is szentelek egy külön írást, ha már átköltöztünk.
A Main folyón nagyon aktív hajózás folyik. Kis sport hajók, és hatalmas szállítóhajók váltották egymást. A parthoz közel pedig szörfösöket, és kenusokat is lehet látni. Maga az élmény pedig csodás volt. Mi az ötven perces útra fizettünk be, de nagyon gyorsan eltelt. Végig volt miről beszélni, fényképezni, vagy csak sörözni.
Az út után visszatértünk a magyar pincérhez és a bisztróhoz a jegyiroda mellett. Ettünk, ittunk, és vártuk, hogy ne legyen olyan meleg. Esélytelenek voltunk. Mondanom sem kell, hogy öt órányi kaland után milyen érzés volt a forró városon keresztülvergődni magunkat, majd a szintén hőséget árasztó albérletbe megérkezni.
Minden hőségből származó kellemetlenség ellenére is nagyon jó kaland volt, és már tervezzük a következő kiruccanást.
