Első Túra: Szarvaskő – Putnok

Az egész régebben kezdődött. Talán ott, hogy Tamás barátom elment megjárni az El Camino-t. Az élményeiről blogot is írt, illetve végignézhettem napról napra a történetét. Hamarosan 30 éves leszek, és tettvágytól buzgó módon elkezdett bennem forrni a gondolat, hogy egy ilyen túra nekem is kellene. Megküzdeni a természettel, erőpróbát tenni, illetve elszakadni a civilizációtól, és élvezni csupán a hegyek adta természetes lehetőségeket. Jött is Tamás, hogy menjünk túrázni! Wiki oldalról kiszemelt a nagyszerű kék túra útvonalat, és szépen leszerveztük az utat. Majd Tamás, Marcsi (Tamás feleség), és jómagam nekivágtunk a kalandoknak.

Előkészületek

Persze nyafogós városi fiúként egyből soroltam neki, hogy milyen esetekben nem fogok menni:

– Ha nincs mentőhelikopter
– Ha esik
– Ha sátoroznom kell, és a földön aludni
– Ha nehéz a terep

Persze Tamás egyből rávágta, hogy nem lesz itt gond, nem kell félni. Félúton, Dédestapolcsányon foglaltunk szállást még előre, és megszerveztük az oda, illetve vissza buszozást.

Én külön Tamással elmentem felszerelést vásárolni. Cipőt, trikót, és sapkát vettem, mert gondoltam egy éjszakára elegendő lesz annyi cucc, ami elfér a normál hátizsákomban is.

Oda út és vissza út

Oda úton Egerben szálltunk át, úgy érkeztünk Szarvaskőre. Visszafele úton Putnokról Miskolcra mentünk és onnan Debrecenbe. Érdekes volt, mert két ugyan olyan buszon nem utaztam, és a legkülönfélébb összegeket fizettem. Volt ahol még WI-FI is volt a buszon. Ennek ellenére szerintem korrekt volt mind. A buszosok minden alkalommal normálisok. Persze Tamás nem bírta a bezártságot, de végigszenvedte az apró üléseken mellettem az utat.

Első nap: Szarvaskő – Szilvásvárad

Szarvaskőnél pont a túra indüllőpontjánál szálltunk le a buszról. Tettvágytól telve nekiindultunk. Az első 50 lépést megtéve máris hegynek felfele kezdődött az út. Méghozzá 30 méteres magasságba. Gyorsan le is szívott belőlem mindent, és a bemelegítést letudottnak is vettem. Persze a hegy tetejét megmászva gyönyörű táj tárult elénk. Ott magaslottak a hegyek, völgyek végig zöld lombkoronával terítve. Az idő felhős volt, de fülledt és meleg. Úgyhogy a póló lekerült rólam, és Tamás megcsodálhatta rajtam az általa hozott Caminó jelképét ábrázóló medált. Mondtam neki, hogy a tárgyaknak csak úgy van igazi értékük, ha valamilyen eseményhez köthetőek. Én pedig a saját utamhoz akartam kötni eme ereklyét, és nem az ő útjához. Ezek után folytatódott a hegyes völgyes terep. Ahol lefele, vagy legalább sík részen kellett menni az nagyon jól ment. Fütyörésztem, és a társaság nagy problémájára énekelgettem is magamban.

Persze az ének szó gyorsan belém fagyott, ha kemény emelkedőhöz értünk. Valamelyest ráedzettem magam az útra. Gyalogoltam sokat, és a túra előtt még inkább ráedzettem. Viszont könnyű terepre számítottam, és nem számoltam a kemény felfele utakkal.

Az út felénél teljesen kivett belőlem mindent egy meredek felfele menet, úgyhogy sokadik jó tanács hatására pihentünk. Szerencsére mivel időben sem álltunk úgy, ahogy terveztük az eredeti tervet módosítva inkább Szilvásváradot lőttük be. Ott már a terep is békésebb volt, így lehetett jókat sétálni. Újra erőre kaptam már a sima úttól is. A gond csak ekkor jött, hogy elkezdte feltörni a cipő a lábamat. Méghozzá nagyon.

A lépések fájdalmassá váltak, és emiatt kisebbet és óvatosabbat tudtam csak lépni, ami egyre többet kezdett kivenni belőlem. Rendszeresen lemaradoztam, és már nagyon vártam, hogy megérkezzünk. Végül így is lett, kifáradva és fájós lábbal megérkeztünk a szállásunkra. Lepakoltunk, lefürödtünk, és elindultunk valamit enni keresni.

Vicces volt, mert a kis faluban szombat esti vendéglátásra nem készült senki. Így egy fagyizónak titulált helyen sikerült Gyrost és hamburgert is ennünk. A kis esti sétát követően még beszélgettünk, majd elraktuk magunkat estére.

Második nap: Dédestapolcsány – Putnok

Még első napon, a tusolást követően elláttam a sérüléseimet. Persze a kérdés az volt a második nap hogy fog így menni. Bíztam benne jobban. Az utunk majdnem fele egy gyönyörű tó mellett vitt. Nagyon jó tempót tudtunk menni a kiépült út mellett, és bíztam benne, ha ezt a tempót tudjuk tartani, akkor hamar végére érünk a 19km-nek. Sajnos a tó végén tartott reggeli után a lábam nagyon elkezdett fájni. Úgyhogy Tamás bár nem jelentette be, de útvonalat módosított, ami követi az aszfalt utat, emiatt könnyebb terep, cserébe hosszabb. Na a következő 12km volt életem egyik legnehezebb útja. Szépen lassan teljesen paffra ment a lábam. Nem voltam fáradt, izmaim se fájtak, de nem tudtam úgy lépni, hogy ne őrüljek meg. A lábujjaim szétnyomták egymást, vízhójagok durrantak a lábujjaimon, a sarkam felett, a sarkamon, a talpamon, és nem tudtam már úgy lépni, hogy ne legyen rossz.

Eleinte csak viccesen kicsiket tudtam lépni, de az utolsó 5-6 kilóméteren ténylegesen csak csoszogtam és húztam a lábam. Sokszor megfordult a fejemben, hogy feladom. Gyakorlatilag minden lépésnél. Volt, hogy rosszabb volt, volt hogy kicsit jobb, de a rengeteg kicsi lépés egyre inkább kivett belőlem. Társaim gyorsabbak voltak, előre mentek, és kisebb távonként vártak be. Mindig mondták, hogy pihenjek, pihenjek. De tudtam, hogy a sérült lábam nem lesz jobb a pihenéssel. Úgyhogy mondtam, hogy menjünk csak, minél hamarabb leszünk ott nekem annál jobb lesz.

Putnok határát elérve nagyon boldog voltam, mert az összes energiám elfogyott. Sajnos ezek után még mindig várt rám 2km a buszállomásig. Saját emlékeim alapján transzba estem és Tamást kérdezgettem mindig, hogy mit mond a GPS, mennyi van még hátra? Gyakorlatilag 100m-enként érdeklődtem, de akkor nekem kilómétereknek tűnt.

Sajnos az út második napja a tó után nekem már az állóképességem és a fájdalomküszöböm határairól szólt. Ami pedig nem egy jó túra cél.

Ennek ellenére megcsináltam! Senki sem nézte volna ki belőlem szerintem, de nem sírtam, nem sajnáltattam magamat, szépen csendesen szenvedve megcsináltam. Végigmentem. Ami most már itthon, kényelemben nagy szó.

Hazafele úton a kifakadó sebeimet már papucsban tudtam szellőztetni, és szabad lábujjakkal és ülve olyan egyszerűnek tűnt a világ, és az eddigi problémáim, olyan semmitmondónak.

Összegzés

Kezdem a szép dolgokkal. A táj gyönyörű. A Bükk, térsége, az utak, és a túra útvonal gyönyörű. Csak jobban megerősítette az érzést, hogy kellene egy nyaraló. Meglepően rendben, kiépülten, és tisztán volt tartva a természet. A levegő isteni, a kilátás pedig páratlan. A kis falvak bár kietlenek, de az ott élő emberek kedvesek, segítőkészek, és szinte mindenhol köszöntek nekünk túrázóknak.

A rossz dolgok:
– hiba volt két napos túrába fognom
– hiba volt betöretlen cipőben nekifognom
– hiba volt az első napon olyan magaslatokba másznom
– hiba volt folytatni és még több sebet szerezni a meglévőket pedig elmélyíteni
– hiba volt ekkora távot vállalni

A hibák inkább az én ítélőképességemen múltak, és kisebb vállalás esetén nem kínoztak volna ennyire meg. Büszke vagyok rá, hogy megcsináltam, de hülyének is érzem magam, hogy ilyen helyzetbe kerültem.

A lényeg, hogy kúrálom magamat, és készülök a következőre! :)

A túra képregény verziója: