Történelmet ír a Loki: DVSC – REAC: 4 – 1

Bár sorsdöntő meccsnek is lehetne titulálni ezt a mérkőzést, mégis munkából rohanva semmi izgatottság nem volt bennem. Talán pont azért mert arra koncentráltam, el ne késsek, és „kedvenc” rendőrpajtások által lezárt területre ne tévedjek. Meglepően sok embert vonzott az esemény, a hétfői kora esti időpont ellenére is. A meccs ahogy várható volt nyugottan, taktikusan, és szépen zajlott. Tudta a debreceni csapat, hogy övék a meccs, és örömfocit játszottak nekünk.

Magáról a mérkőzésről kevés szót szeretnék ejteni, annál többet azokról az eseményekről amiket TV-be nem lehetett látni. Viszont akkor először had soroljak személyi érdemeket. Mint kiderült Kiss Zoli hiánya :) nem csorbította a színvonalat. A most debütáló fiatal Szilágyi Péter meghálálta a bizalmat, mert bár még szoknia kell a „profi” focit, helyt állt, és az első hazai gólt az ő neve mellé jegyezték fel. A meccs legjobbja, és szerintem (Ferencvárosi karrierje ellenére) az egyik legkítűnőbb debreceni játékos Leo szintén két góllal hálálta meg a bíztatást. Dzsudzák Balázs zárja a góllövők listáját, mivel ő általa került a meccs végére pont. Ezzel beállítva a 4 – 1-es állást.

A hangulat végig fantasztikus volt, jól, éleveztesen játszottak a srácok, és persze velük örült a közönség is. Amikor a véget jelző hármas sípszó megszóllalt, már mindenki tudta, hogy a Loki történelmet ír. A debreceni gárda nyeri el zsinórban a harmadik bajnoki címet, és erre még nem volt példa vidéki csapat esetén.

Hiába szólította fel a csapat vezetőséget többször is a szurkolókat, hogy a lefújást követőleg ne lépjenek a pályára. Evidens volt hogy meg fogják próbálni. Az pedig tényleg nevetséges volt, ahogy 15 biztonsági ember próbálta a közel 10.000 tömeget megfékezni. Először csak páran törtek be, ami szépen femorzsolta a védekezést, majd kisebb tömeg, majd már nyilvánosan is kinyiltak a kapuk. Mindenki örjöngött, tömbolt, ugrált, és a játékosokat akarta. A folyamatos „Gyertek ki!!” kiáltások ellenére is, csak pár bátor csapattag rohant ki, akiket persze minden ruházatától megfosztottak (erekjeként).A csoportosulás nem akart szűnni, így a polgármesternek kellett „oszlatást” tartania. Határozottan megkért mindenkit menjen haza, mert csak az utolsó meccs után terveznek ünnepséget. Ez persze minket se zavart, felmentünk a főtérre, ahol volt rendesen Lokista. Ácsorogtunk, majd mi is letelepedtünk jó pár sör mellé egy kocsmába.

Aznap jó volt debreceninek lenni, jó volt lokistának lenni, mindenki örült, mindenki mindenkinek barátja volt. A mai világban pedig fontosak ezek a pillanatok, amikor gondokat félretéve együtt tudnak örülni az emberek. Az általam készített képeket, itt, érdemes megnézni szeritnem, főleg a vége felőli csődületet. Hajrá LOKI!