Bár sorsdöntő meccsnek is lehetne titulálni ezt a mérkőzést, mégis munkából rohanva semmi izgatottság nem volt bennem. Talán pont azért mert arra koncentráltam, el ne késsek, és "kedvenc" rendőrpajtások által lezárt területre ne tévedjek. Meglepően sok embert vonzott az esemény, a hétfői kora esti időpont ellenére is. A meccs ahogy várható volt nyugottan, taktikusan, és szépen zajlott. Tudta a debreceni csapat, hogy övék a meccs, és örömfocit játszottak nekünk.

Magáról a mérkőzésről kevés szót szeretnék ejteni, annál többet azokról az eseményekről amiket TV-be nem lehetett látni. Viszont akkor először had soroljak személyi érdemeket. Mint kiderült Kiss Zoli hiánya :) nem csorbította a színvonalat. A most debütáló fiatal Szilágyi Péter meghálálta a bizalmat, mert bár még szoknia kell a "profi" focit, helyt állt, és az első hazai gólt az ő neve mellé jegyezték fel. A meccs legjobbja, és szerintem (Ferencvárosi karrierje ellenére) az egyik legkítűnőbb debreceni játékos Leo szintén két góllal hálálta meg a bíztatást. Dzsudzák Balázs zárja a góllövők listáját, mivel ő általa került a meccs végére pont. Ezzel beállítva a 4 - 1-es állást.

A hangulat végig fantasztikus volt, jól, éleveztesen játszottak a srácok, és persze velük örült a közönség is. Amikor a véget jelző hármas sípszó megszóllalt, már mindenki tudta, hogy a Loki történelmet ír. A debreceni gárda nyeri el zsinórban a harmadik bajnoki címet, és erre még nem volt példa vidéki csapat esetén.